Forró kutya

Régóta szerettem volna írni Pratchettről, óriási kedvencem nekem és amúgy is remek figura. Csakhogy nehéz bármit is kezdeni a Korongvilágon fellelehető gasztrokultúrával: a trollok követ esznek, erről sokkal többet nem lehet mondani. A törpék kedvenc étele a nyárson sült patkány, sok-sok ketchuppal – ami érthető, ha belegondolunk, milyen lehet az íze ketchup nélkül. Nemzeti eledelük továbbá a törpkenyér (dwarfbred): ezt hosszú utak előtt készítik arra az esetre, ha megéheznének, olyan hozzávalókból, hogy tartós maradjon. Célját maximálisan ellátja: amikor egy törpe éhezik, megtekinti a törpkenyeret és úgy dönt, hogy ennyire azért mégsem éhes – így aztán valóban abszolút tartós, egyes darabok generációkon át öröklődhetnek. Nem utolsósorban harci fegyvernek is kitűnő.

Az emberek és emberszerű lények étkezési szokásai változatosak. Nanny Ogg ugyan megjelentetett egy szakácskönyvet Ankh-Morphorkban, de azt meg én nem olvastam. Végül eszembe jutott Cut-Me-Own-Throat Dibbler, a Korongvilág lelkes élelmiszeripari mikrovállalkozója, aki kolbászt és pitéket ad el mindazoknak a szerencsétleneknek akik túl gyengék vagy betegek ahhoz, hogy elszaladjanak előle.

Íme tehát a jelen blog témája: kolbász kenyérbundában, avagy a hotdog.

Kezdjük a szó etimológiájával. A hot dog kifejezés eredete misztikus ködbe vész. Ami bizonyosnak tűnik, hogy eredetileg a szokásosnál hosszabb, germán eredetű (bajor vagy frankfurti, esetleg bécsi) kolbászra használták ezt a nevet, később ragadt rá a kiflis változatra is. Hogy mért nevezték így a kolbászt, már az is kérdéses: valószínűleg az 1800-as években a német bevándorlókat cikizték azzal, hogy az általuk behozott kolbászfajtát az ugyancsak általuk behozott tacskóval (dachshund) azonosították. Másik vélemény szerint a Yale egyetemistái felelősek érte, akik az ilyesmi olcsó és egyszerű ételt áruló bódékat nevezték dog wagonnak, amivel az étel minőségére – és feltehetően származására - utaltak. Akár így, akár úgy, már az 1880-as évektől a kutya a kolbász szinonímájának számított.

Amerikában a hotdog misztikus jelentősségre tett szert. Mi mutathatná ezt jobban, mint az amerikai Nemzeti Kolbász és Hot Dog Tanács, amely képes saját honlapot fenntartani és olyan irányelveket nyilvánosságra hozni a hotdog-evéssel kapcsolatban, mint:

• sose kerüljön feltét a kolbász és a kifli közé: mindig a kutyát öltöztetjük
• a feltétek sorrendje: nedves feltét (mustár, csili), majd a száraz (hagyma, zöldség, mimás), végül a fűszerek (szellersó, paprika)
• a hotdogot maximum 5 harapással kell legyűrni. Bécsi kolbász esetén (ez hosszabb) 7 harapás még elfogadható.
• 18 éves kor fölött nem kérünk ketchupot
• sose igyunk hotdoghoz bort

Ha még mindig bizonytalanok lennénk a hotdog gasztronómiai és popkulturális jelentősségével, akkor büszkén jelenthetem, hogy hotdogot esznek a Dirty Harryben és a Grease-ben, a Szezám utcában és a Grace klinikában. Hotdogot eszik Mickey Mouse, Elvis, a Led Zeppelin, a B-52 és Neil Young.

Forró kutyánk tradicionálisan tacskóból van. Amit – milyen meglepő – az angolszászok nem csak dachshundként / wiener dogként, hanem sausage dog-ként is ismernek állítólag. Ismert és kedvelt kutyafajta, valószínüleg egyike a leggyakrabban előforduló kutyáknak az irodalomban, valószínűleg nevetséges külseje és temperamentuma (játékos, de végtelen makacs népség, háztömbnyi egóval, mint egy rigolyás, agglegény nagybácsi) miatt.

És ha már egyszer bécsi az a kutya, akkor mi más is lehetne ő, mint Németország egyik szimbóluma. A tacskót már az I. Világháború előtt is a németekkel azonosították a politikai karikatúrák, a megfeleltetés azóta folyamatos, ami többek között ahhoz vezetett, hogy tacsik tömegei kerültek sintérkézre mindkét világháború alatt. Waldi, a ’72-es müncheni nyári olimpiai játékok kabalaállata is tacskó.

Mint annyi minden más is. Picasso kutyájáról lengendák szólnak, Tacskó Garfield haverja, Odie is, Buster és Slinky a Toy Storyban. A legklasszabb tacskók azonban Garry Larson-nál fordulnak elő, aki egy teljes albumot szentelt nekik a The Far Side-ban. Egy újabb emblematikus, szürreális és paranoid képregény 1980-95 közöttről.

És ha bárkit érdekelne így karácsony előtt, hogy szívesen megajándékozna valamivel, ne habozzon, hanem nézzen körül a Dibbler-féle Pratchett-merchandise háza táján. Szívesen fogadok mindenféle relikviát, most épp ezt a pólót néztem ki magamnak. Csak úgy mondom, tényleg.

Ha már ajándék, Pratchett egy időben fontosnak tartotta feltüntetni az önéletrajzában, hogy ő bizony nagyon kedveli a Banana Daiquiri-t. Ha esetleg egy napon szembejönne az utcán, hívjátok meg egyre a nevemben.