
W&H szerzotarsamhoz es a vaddisznokhoz csatlakozva, nezzuk most a szarvasgomba mas aspektusait!
5 dkg eleszto 1 dl cukros tejben megfuttatva
Elkeszites:

Mert megígértem :-)
Bár az újabb képregényekre már nem igazán húzhatóak rá a régi stílus-kategóriák, hagyományosan három eltérő stílust különböztetünk meg:
1. Sematikus stílus (Ligne-Claire vagy belga clean line stílus): A sematikus rajzok fő jellemzője az egyszerű, tiszta vonalak hasznlata. Tipikus az árnyékok hiánya, a geometrikus tagoltság és a realista arányok. A vonalak majdnem teljesen egyenletesek. Az ilyen képregények leggyakrabban statikusak: nem nagyon használnak mozgást imitáló „gyorsaság”-vonalakat. Ezt a stílust népszerűsítette Hergé: csak tiszta, egynemű vonalakat alkalmaz, azonos vastagságúakat és jelentősségűeket – a kiemelést vagy árnyékolást nem vonalak adják. A stílus gyakran használ erőteljes színeket és a klasszikus képregény-szerű karaktereket alkalmasint realista háttérrel kombinálja. A rajz befejezésekor a vonalakat tiszta feketével újratisztázzák.
2. Realista stílus: A realista képregény fáradságosan részletes. A lehető legnagyobb erőfeszítéssel készül azzal a céllal, hogy a képregényt meggyőzően élethű legyen, miközben megmaradjon rajzolt jellege. Ezt a hatást gyakran megerősíti a gyakran egyenetlen színezés, ami ebben az esetben kevésbé jelentős, mint a sematikus vagy dinamikus képregényeknél. Híres példák Jerry Spring (Jijé), Blueberry (Giraud) vagy Thorgal (Rosinski).
3. "Képregényi-dinamikus" stílus (Marcinelle iskola): A „École de Marcinelle” egy, a Joseph Gillain által a II. Világháború után alakított belga csoportot jelöl, ami főleg a Marcinelle vár
osban (Charleroi mellett) szerkesztett Spirou c. hetilap körül gyűlt össze. A Spirou és a Pilote is majdnem kizárólag ilyen stílusú képregényeket publikál(t). Ezek a képregények vázlatos, felkavart, néha zavaros rajzokból állnak, a rajzok hangsúlyozására különböző vastagságú vonalakat használnak. Stilisztikailag a Marcinelle iskola a mozgás dinamikájának ábrázolásával tűnik ki. Fel.
Le Chat
Philippe Geluck önmagában is izgalmas művész, színész, illusztrátor, humorista. Brüsszeli születésű, gyerekkorától humoristának készült. A Théâtre Hypocrite-ban kezdte a színészi pályafutását, de a Belga Nemzeti Színház több darabjában is játszott. A ’80-as évek óta tévékben is gyakran előfordult elsősorban a belga RTBF-en és a France2-n.
A Le Chat először 1984-ben indult el, egyoldalas t
erjedelemben hetente jelenik meg a Le Soir-ban, 2004-ben pedig, 20. születésnapján a Le Soir egészét Geluck illusztrálhatta. Az első album ’86-ban jelent meg és azonnal sikeres lett. Az egocentrikus macska népszerűsége és humora bonyolult érvrendszeréből ered, ami általában elképesztően abszurd következtetésekbe torkollik metaforák szó szerint vétele, vagy az átlagos helyzethez tökéletesen életszerűtlen feltételezés hozzáadásával. A Le Chat kultikus hőssé vált Belgiumban (mára már odáig jutott, hogy Brüsszel tömegközlekedési hálózatát reklámozza) és egész Európában egyre ismertebb.
A macskanyelv
Kezdjük egy félreértés tisztázásával: a macskanyelv a magyar vélekedés szerint babapiskóta-formájú csoki, amit azonnal magyar találmányként könyvelünk el: állítólag Gerbeaud Emil kreációja ez is. Bár a belgáknál is fut hasonló, de a világ összes többi részében úgy tudják, hogy a macskanyelv (cat’s tongue, langues du chat) egy francia eredetű édes teasütemény.Kerestem receptet, de két egyformát most sem találtam: az csak a biztos, hogy haladóknak való sütemény, mert egyrészt gyakorlat kell a formázásához, másrészt meg nagyon gyorsan odaég a széle – holott az a cél, hogy az egész fehér maradjon, a széle meg kicsit sárguljon be. Íme a – nálam – nyertes recept, garanciát azonban nem vállalok rá:
Hozzávalók: 80gr cukor / 100gr vaj / 3 tojásfehérje / 100gr liszt / 1 tk vanília-kivonat / 1 tk citromhéj



A masik megjelenesi formaja a toknek a pumpkin pie, amit tokpitenek forditani igazan csufos tevedes lenne. Ezt ugy keszitem, hogy kiveszem a dobozbol, megsutom, es ha kicsit kihult, tejszinhabot fujok ra... Vajastesztaval belelt kerek forma egyebkent, izesitett tokpurevel feltoltve, edes es nagyon szerecsendios :)
Reszemrol a Halloween intezmenyere az E.T.-ben csodalkoztam ra. A legjobb azonban vitan felul Charles M. Schultz es a Snoopy barati korebe tartozo Linus van Pelt. Linus minden evben a tokfoldon varja, hogy felbukkanjon a Nagy Tok, aki josagos es ajandekot hoz. De a Nagy Tok - nem jon. Linus gondolataval bucsuzom: "Megtanultam, hogy harom dologrol soha ne probaljak masokkal beszelgetni: vallasrol, politikarol es a Nagy Tokrol."
Ismét egy bejegyzés, amit azzal kell kezdenem, hogy miről nem fog szólni: nem fogok beszélni az azonos című filmről. Ennek egyetlen oka van: hogy nem láttam. Sorry, sznob vagyok, a rosszabbik fajtából.
Helyette viszont mesélek Don(ald) McLean-ről, aki az amerikai rocktörténet egyik emblematikus (hihi, mindig vágytam leírni ezt a szót) figurája. Ezért aztán errefelé keveset lehet tudni róla, a 70-es években nagyon messze volt innen Amerika.
D.McL. ’45-ben született és még bőven aktív. Kiadott jó
pár lemezt, tevékenységéből azonban szinte egyedül csak az American Pie bizonyult maradandónak. A dal ’71-ben 4 héten át vezette az US Billboard magazin toplistáját, ráadásul a valaha volt leghosszabb dal, ami elért odáig: 8 és fél perces. Népszerűségét mutatja, hogy 2001-ben a "Songs of the Century" felmérésen az 5. helyre futott be. A felmérés relativitását meg az mutatja, hogy az American Pie előtti 4 helyre az Over the Rainbow (Judy Garland), a White Christmas (Bing Crosby), a This Land Is Your Land (Woody Guthrie) és a Respect (Arentha Franklin) végeztek. Elég izé lista, szerintem.
Maga a dal Buddy Holy, Ritchie Valens és J. P. Richardson 1959-es repülőgép-balesete által inspirált, önéletrajzi ihletésű absztrakt (értsd: érthetetlen) történet, ami a szerencsétlenséggel évétől 1970-ig foglal össze valamit. Hogy mit, az nem igazán érthető, a szöveg ugyanis eléggé inkoherens – és mint ilyen sok találgatás övezi. Maga D.McL. a dalszöveggel kapcsolatos minden kérdezősködést elhárított, mondván, hogy a szövegírónak nem feladata, hogy interpretálja a szöveget, értelmezze kedvére aki csak akarja. Ezt meg aztán bőven lehet elemezgetni. Ennek ellenére a hardcore McLean-rajongók egyértelmű utalást találtak benne a Beatlesre (és John Lennonra személyesen), a The Rolling Stonesra (és Mick Jaggerre személyesen), Bob Dylanre és Janis Joplinra. 1971 végén teljes rádióműsorok foglalkoztak a vélt és valós utalásokkal, értelmezésekkel és magyarázatokkal. Nem segített az sem, hogy a kérdésre, hogy mit jelent az amerikai pite, D.McL. azt tudta válaszolni, hogy „azt jelenti, hogy többet nem kell dolgoznom" :-)
Egy napon részt vett Don McLean egyik koncertjén Lori Lieberman , akit annyira megviselt az élmény, hogy írt egy verset Killing Me Softly WithHis Blues címmel. Ebből készült végül Roberta Flack számára a Killing Me Softly c. dal, amivel Grammyt nyert ’73-ban. Felfogható ez egyfajta bocsánatkérésként is, mivel R.F. már ’72-ben is nyert egy Grammyt, akkor épp az American Pie-t megelőzve. Flack és McLean legalább egyszer koncerten együtt is elénekelték a dalt.
Madonna 2000-ben a The Next Best Thing c. filmje betétdalaként készítette el a saját változatát. A rajongók szerint óriási hiba volt, D.McL. azonban elnézőbben nyilatkozott: „Sok ajándékot kaptam az istenektől, de ez az első alkalom, hogy egy istennő ajándékoz meg”. Hát, ha ő nem bánja, ne bánjuk mi se.
* * *
Az amerikai pitével kapcsolatos másik izgalmas dolog a Pushing Daisies c. filmsorozat – idehaza a Viasaton fut a meglepően ötletes ’Halottnak a csók’ címen. A 2007-es tévés évad legnagyobb meglepetése volt az USÁ-ban, a kritika és a közönség is imádta. Ennek ellenére jó :-) Főként mert elképesztő a látványvilága és egyéni a humora. Egyszerre morbid és szirupos, színes, élénk, kontrasztos, bizarr, giccses. Ráadásul Olive Snook szerepében Kristin Chenoweth látható, akinek már a West Wingben is örültünk, pedig ott alig énekelt. És a Gilmore Girls egy-egy díszlete is felbukkan újra, hogy azok is örülhessenek, akik – velem ellentétben – nem rajonganak a különböző élőholtakért.
A sorozat látványvilágában valahol a Jean Pierre Jeunet (Amelie, Elveszett gyermekek városa) és a Tim Burton-filmek közé lőtte be magát, virágok, körök, pirosok, narancssárgák uralják az egészet. A vizuális hatásért leginkább Barry Sonnenfeld rendező-operatőr a felelős, aki ezért a sorozatért váltott filmről (Men in Black I-II., Adams Family, Szóljatok a Köpcösnek!) tévére.
Az igazi nagy húzónév pedig Brian Fuller, aki korábban a Wonderfalls és a Dead like me sorozatokat kitalálójaként vált nagy névvé, meg a Hősök számára is írt ezt-azt – láthatóan már korábban is jól álltak neki a beszélő halottak.
A történet elsőre eléggé hümmös: Ned, a pite-készítő fel tud támaszta
ni halottakat – bár nem sokáig és többnyire csak információszerzési célból, de a következő érintésre újra halottá válnak. És persze a nőjét és a kutyáját is igy szerzi, úgyhogy soha többet nem érhetnek egymáshoz, ezért aztán folpackon keresztül csókolózik (mármint a nővel) és művégtaggal vakargatja az állát (mármint a kutyáét). Ned vegetariánus, nem véletlenül, de ez ne vegye el a kedveteket. A sorozatjunkie a romantika, krimi és high-concept fantasy kategóriába sorolta, ez fedi leginkább a sztorit. De ami számunkra a lényeg: Ned isteni pitéket készít, csak a legfrissebb alapanyagból és többnyire gumikesztyűben (ld. 1. érintés – 2. érintés szabályt).
* * *
Úgyhogy íme egy pite-recept még a végére, csak hogy teljes legyen a post (nem igazán amerikai, de annyi baj legyen):
Összekeverünk 30 dkg lisztet, 1 cs. sütőport, 12 dkg sütőmargarint, 1 tojást,csipet sót, 12 dkg. cukrot és 1 dl tejfölt. A tésztát két részre osztjuk, a nagyobbikat kinyújtjuk, kivajazott-lisztezett tepsibe tesszük. . Először a nagyobb részt nyújtjuk ki, és besimítjuk egy kivajazott, kilisztezett tepsi aljába. Erre megy egy réteg zsemlemorzsa, aztán 1 kg reszelt alma fahéjjal és 1 cs. vaníliáscukorral összekeverve. Maradék tésztából szalagokat vágunk, rátesszük a töltelék tetejére. Előmelegített sütőben 180 fokon valamivel kevesebb, mint fél órát sütjük.
cimu epizodban folyik a ver es az armany, de megsem ez a leghatborzongatobb: Mrs Japp elutazik. Es Japp fofelugyelo magara kenytelen fozni, mosni, vasalni. A vegso elhanyagoltsag allapotaban Poirot a segitsegere siet, es meghivja magahoz. A fofelugyelo megismerkedik a belga konyhaval egy kis disznolab formajaban, a bidet-vel, es elvezheti a kozponti futes tropikus meleget (bar en elvezhetnem). A disznolabas vacsorautan Miss Lemon siet a ferfiak segitsegere egy finom es egeszseges vacsoraval - a fofelugyelo ketsegbeesesere. A "sole" affele konyhaakvarisztika (l. finom - nem finom): barmifele lapos halat jelent. A kanadai angolban a nyelvhal neve, de lehet lepenyhal is, barmi.
A Lemon Sole egy konkret laposhal neve (Microstomus kitt), nepszeru ennivalo. A laposhalak elkeszitese egyszeru, sokfele recept van, joizu, jo texturaju halak. Szamtalan recept van, sutve, fozve parolva, "lemon sole" minden, ahol citromot facsarnak a halra sutes-fozes elott. Miss Lemon, elmondasa szerint, tejben parolta meg a halat.