What about second breakfast?

Abszolút klasszikust vettem elő, A gyűrűk urát. Azt gondoltam, nem nagyon tud újat mondani, de tévedtem természetesen. Először is kiderült, hogy sokkal kevesebb konkrétumot tartalmaz, mint amennyit feltételezne róla az ember. A szereplők esznek-isznak ugyan, énekelnek, de hogy mit, azt Tolkien elintézi azzal, hogy remek lakoma volt, vagy gazdag vendégség, vagy szegényes ebéd, aztán jól van, mindenki képzelje el, ahogy tudja.

Azért itt-ott derültek ki dolgok, pont elegendő egy bejegyzéshez. Kezdjük rögtön a hobbitokkal:

„Mármost a Megye-lakó hobbitokról, akik elbeszélésünk szereplői, elmondhatjuk, hogy amikor béke és jólét honolt köztük, igen vidáman éltek. Tarak ruhákban jártak: főleg a sárgát és a zöldet kedvelték; lábbelit azonban ritkán viseltek, mert a talpukon vastag, kemény bőr nőtt, és a lábfejüket sűrű, gyapjas szőrzet borította, olyasféle, mint a hajuk, amely többnyire barna volt. Így aztán bármennyi mesterséget űztek is, a vargaságot elhanyagolták; de hosszú, ügyes ujjaikkal egyébként igen sok hasznos és tetszetős holmit tudtak maguknak készíteni. Arcuk legtöbbször inkább jóindulatú volt, mint szép: széles, pirospozsgás, szemük csillogó, szájuk mindig nevetésre állt, meg evésre és ivásra. Nevettek is jócskán, meg ettek és ittak, sokszor és derekasan; mindig hajlottak a z egyszerű tréfákra és a napi hat étkezésre (ha tellett rá).”

A kedvenc eledelük a gomba, amit szenvedélyesen szeret minden hobbit – ezzel magyarázhatóak Frodó hajdani portyái Mocsolyaszeg gombamezőin és Zsizsik gazda jogos felháborodása is. A Megye határain túl is jutott azért jó falat, rögtön Bríben, a Pajkos Póniban, ahol Papsajt Ászok forró levest, hideg sültet, szedres lepényt, friss cipót, vajat, érett sajtot és kitűnő sört tett eléjük. Szerintem ez igen gazdagon mért vacsora, de Tolkien szerint csak egyszerű, ízletes ennivaló. Gyanús, milyen lehetett akkor egy ünnepi vacsora.

A hobbitok útja az Öregerdőn vezetett át, ahol Bombadil Toma látta őket vendégül. Toma vegetáriánusnak tűnik, nem csak mert az általa kínált hideg vacsorában nem szerepelt húsétel, de szerintem a karakteréhez is ez passzolt.

Végül elérkeztek a tündékhez: az első hosszabb megállóhelyen, Völgyzugolyban rengeteg lakomán vesznek részt, de itt sem derül ki pontosan, hogy vajon miből is állhatott egy olyan. Lothórienben meg nem ettek (itt már sietősebb volt az útjuk), de útravalónak lembast (útikenyér, máshol ostya) kapnak, ami leginkább táplálékkiegészítőkkel feltunningolt kétszersültnek tűnik. Ugyanitt megemlítik, hogy a beorningok remek mézeskalácsot készítenek – ha valakinek van információja a beorningokról, megköszönöm, nekem nem volt energiám végigtúrni a kedvükért a függeléket.

Ahogy nő a sötétség, egyre fontosabbá válik az étel, főszereplőinknek ráadásul ekkor még bőven van hol csemegézniük. Pippin és Trufa először belakmároznak az entek italából, majd Orthanc ostrománál Vasudvardban mentik meg a helyi készleteket.

„A király és kísérete némán ült lován, s ámulva észlelte, hogy Szarumán hatalma megdőlt; de hogy miként, azt nem is sejtették. Szemüket most a kapubolt és a romkapu felé fordították. Aztán egy nagy törmelékhalmot vettek észre a közelükben; s egyszerre rádöbbentek, hogy két kicsi alak heverészik rajta fesztelenül, szürke köpenyben, hogy a kövön alig látni. Mellettük palackok és tányérok, mintha az imént laktak volna jól, s most épp az evés fáradalmait pihennék ki. Az egyik láthatólag aludt; a másik keresztbe vetette a lábát, tarkója alá tett kézzel hevert, egy törött kőre dűlve, s a szájából időről időre kis kék füstkarikákat eregetett.”

Így pihente ki a két hobbit az ostrom fáradalmait. Jól megérdemelt kényelmüket bor, sör, sózott hús, húsos szalonna és vajas-mézes kenyér szolgálta, a zöldségek azonban sajnos hiányoztak: a vége felé már akadozhatott az ellátás.

Eközben Frodó és Samu Morannon környékén szenvednek Smeagol-Gollammal, aki jóindulata jeleként 2 nyulat fog. Samu profi szakács, becsináltat készít belőle Gollam erőteljes tiltakozása ellenére. Az elkészült nyuszi annak ellenére finom lett, hogy Samu korlátozott készletekkel rendelkezett csak: illatos füvekből gyenge volt az eresztés, sem gyökereket (sárga- és fehérrépát), sem kolompért nem talált hozzá. Gollam persze boldogtalan: őt az sem vígasztalja, hogy Samu felajánlja neki, hogy legközelebb fish&chips-et csinál neki, mondván, hogy ő is megszeretné a krumplit, ha egyszer megkóstolhatná a klasszikus angol sült halat hasábburival.

Na most, leszögezném, hogy készítettem már nyuszit, de valahogy mindig pörkölt lett belőle. Olyannyira, hogy kénytelen voltam most utánanézni, mi is az a becsinált, íme: mindazok a leveses: husfélék, melyeket rántásban abálnak s miután saját levök elfőtt, mindannyiszor forró vizet töltenek utána. A betegek számára készült B. egyetlen fűszere a só, legfeljebb egy kevés citromlé, azonban egészségesek számára néha borecet is szolgál fűszerül. Ily alakban készítik a csirkét, borjut, nyulaprólékot. A B.-at inkább vacsorára adják mint délben, amikor is azt a szokásos leves fölöslegessé teszi. Forrás: Pallas Nagylexikon

Ami a konkrét becsinált-receptet illeti, javaslom ezt vagy ezt az oldalt megtekinteni, az első egy tenyésztői oldal, a második meg egy vágóhídé, szerintem teljesen viccesek.

Pippin következő minőségi étkezése már Minas Tirith-ben esik, a Fellegvárban, ahol Beregond katonákhoz méltó étkeket kínál neki: kenyeret, vajat, sajtot, almát és sört, a puritanizmus jegyében azonban fatányérban és kupában. Nem csak Pippin, hanem Denethor is jókat eszik ám:

És mert minden jó, ha vége jó: az 1420-as év egyes helyeken a Szauron felett aratott győzelem miatt elmékezetes, más helyeken meg a tejszínes eper és a kiváló árpatermés okán – az 1420-as sört hosszan emlegették a hobbitok.

A sör amúgy is központi itala a regénynek, isznak jó és rossz söröket, méhsert, vizes sört, pinttel vagy korsóval, örömükben vagy bánatukban. A részletek ebből a zseniális összefoglalóból megtudhatók.

És hogy ne maradjunk borzongás nélkül, nézzünk körül ezen a honlapon és reménykedjünk, hogy a 2010-es turnén útba ejtenek minket is. Ha mégsem, még mindig választhatunk: vagy beérjük a Mamma Mia előadásokkal, vagy elmegyünk Kölnbe és ott nézzük meg németül. Nem semmi élmény lehet.

Forró kutya

Régóta szerettem volna írni Pratchettről, óriási kedvencem nekem és amúgy is remek figura. Csakhogy nehéz bármit is kezdeni a Korongvilágon fellelehető gasztrokultúrával: a trollok követ esznek, erről sokkal többet nem lehet mondani. A törpék kedvenc étele a nyárson sült patkány, sok-sok ketchuppal – ami érthető, ha belegondolunk, milyen lehet az íze ketchup nélkül. Nemzeti eledelük továbbá a törpkenyér (dwarfbred): ezt hosszú utak előtt készítik arra az esetre, ha megéheznének, olyan hozzávalókból, hogy tartós maradjon. Célját maximálisan ellátja: amikor egy törpe éhezik, megtekinti a törpkenyeret és úgy dönt, hogy ennyire azért mégsem éhes – így aztán valóban abszolút tartós, egyes darabok generációkon át öröklődhetnek. Nem utolsósorban harci fegyvernek is kitűnő.

Az emberek és emberszerű lények étkezési szokásai változatosak. Nanny Ogg ugyan megjelentetett egy szakácskönyvet Ankh-Morphorkban, de azt meg én nem olvastam. Végül eszembe jutott Cut-Me-Own-Throat Dibbler, a Korongvilág lelkes élelmiszeripari mikrovállalkozója, aki kolbászt és pitéket ad el mindazoknak a szerencsétleneknek akik túl gyengék vagy betegek ahhoz, hogy elszaladjanak előle.

Íme tehát a jelen blog témája: kolbász kenyérbundában, avagy a hotdog.

Kezdjük a szó etimológiájával. A hot dog kifejezés eredete misztikus ködbe vész. Ami bizonyosnak tűnik, hogy eredetileg a szokásosnál hosszabb, germán eredetű (bajor vagy frankfurti, esetleg bécsi) kolbászra használták ezt a nevet, később ragadt rá a kiflis változatra is. Hogy mért nevezték így a kolbászt, már az is kérdéses: valószínűleg az 1800-as években a német bevándorlókat cikizték azzal, hogy az általuk behozott kolbászfajtát az ugyancsak általuk behozott tacskóval (dachshund) azonosították. Másik vélemény szerint a Yale egyetemistái felelősek érte, akik az ilyesmi olcsó és egyszerű ételt áruló bódékat nevezték dog wagonnak, amivel az étel minőségére – és feltehetően származására - utaltak. Akár így, akár úgy, már az 1880-as évektől a kutya a kolbász szinonímájának számított.

Amerikában a hotdog misztikus jelentősségre tett szert. Mi mutathatná ezt jobban, mint az amerikai Nemzeti Kolbász és Hot Dog Tanács, amely képes saját honlapot fenntartani és olyan irányelveket nyilvánosságra hozni a hotdog-evéssel kapcsolatban, mint:

• sose kerüljön feltét a kolbász és a kifli közé: mindig a kutyát öltöztetjük
• a feltétek sorrendje: nedves feltét (mustár, csili), majd a száraz (hagyma, zöldség, mimás), végül a fűszerek (szellersó, paprika)
• a hotdogot maximum 5 harapással kell legyűrni. Bécsi kolbász esetén (ez hosszabb) 7 harapás még elfogadható.
• 18 éves kor fölött nem kérünk ketchupot
• sose igyunk hotdoghoz bort

Ha még mindig bizonytalanok lennénk a hotdog gasztronómiai és popkulturális jelentősségével, akkor büszkén jelenthetem, hogy hotdogot esznek a Dirty Harryben és a Grease-ben, a Szezám utcában és a Grace klinikában. Hotdogot eszik Mickey Mouse, Elvis, a Led Zeppelin, a B-52 és Neil Young.

Forró kutyánk tradicionálisan tacskóból van. Amit – milyen meglepő – az angolszászok nem csak dachshundként / wiener dogként, hanem sausage dog-ként is ismernek állítólag. Ismert és kedvelt kutyafajta, valószínüleg egyike a leggyakrabban előforduló kutyáknak az irodalomban, valószínűleg nevetséges külseje és temperamentuma (játékos, de végtelen makacs népség, háztömbnyi egóval, mint egy rigolyás, agglegény nagybácsi) miatt.

És ha már egyszer bécsi az a kutya, akkor mi más is lehetne ő, mint Németország egyik szimbóluma. A tacskót már az I. Világháború előtt is a németekkel azonosították a politikai karikatúrák, a megfeleltetés azóta folyamatos, ami többek között ahhoz vezetett, hogy tacsik tömegei kerültek sintérkézre mindkét világháború alatt. Waldi, a ’72-es müncheni nyári olimpiai játékok kabalaállata is tacskó.

Mint annyi minden más is. Picasso kutyájáról lengendák szólnak, Tacskó Garfield haverja, Odie is, Buster és Slinky a Toy Storyban. A legklasszabb tacskók azonban Garry Larson-nál fordulnak elő, aki egy teljes albumot szentelt nekik a The Far Side-ban. Egy újabb emblematikus, szürreális és paranoid képregény 1980-95 közöttről.

És ha bárkit érdekelne így karácsony előtt, hogy szívesen megajándékozna valamivel, ne habozzon, hanem nézzen körül a Dibbler-féle Pratchett-merchandise háza táján. Szívesen fogadok mindenféle relikviát, most épp ezt a pólót néztem ki magamnak. Csak úgy mondom, tényleg.

Ha már ajándék, Pratchett egy időben fontosnak tartotta feltüntetni az önéletrajzában, hogy ő bizony nagyon kedveli a Banana Daiquiri-t. Ha esetleg egy napon szembejönne az utcán, hívjátok meg egyre a nevemben.

Zhar-Ptitsa

Ez a post a szokásostól eltérő irányban épült fel a fejemben. Ugyanis először a receptre bukkantam rá, utána kezdtem csak el gondolkodni, hogy mi mindent lehet még írni a téma kapcsán. Rengeteget amúgy, kultúrtoposz lévén.

Madarunk tradicionális elkészítési módja tehát:

Az állat fejét levágjuk (amúgy Horváth Ilonásan). Fogunk egy sörösdobozt és kiöntjük a sör kétharmadát, annak a helyére kerülnek a fűszerek. A sörösdobozra ráültetjük a madarat, hogy az a madár hasüregében álljon, majd az egészet a rostra helyezzük. Vigyázni kell, nehogy odaégjen, mert nagyon-nagyon-nagyon gyorsan elkészül.

Ha valaki a fenti receptből nem jönne rá azonnal, kiről is van szó, íme, a megfejtés: így készül a főnix-sült.

A tipp Neil Gaiman Sunbird c. novellájából* származik. Magyarra tudtommal még nem fordították le. Ez nem csoda, itthon csak a Stardust moziváltozatának bemutatója után nőtt meg az érdeklődés NG iránt és az Agave még a regények fordításán sem jutott túl. NG Lafferty (egy a ’60-as, ’70-es években aktív novellaíró, ha bárki tud róla bővebbet, ne habozzon szólni) stílusát imitálja itt, a történet pedig elvileg a hedonizmusról, az epikureusokról, meg az örök életről szól kábé. Gyakorlatilag meg a fene tudja, miről is, én szeretem.

NG több műfajban is otthon van, a specialitása azonban a szimbólumok, mitoszok és utalások meglehetősen szövevényes egymásba tekerintése. Írt meséket, horrort, fantasyt, sci-fit, az én szívem csücskévé azonban (milyen meglepő) a képregényeivel vált. Az idén 20. éves Sandman egy zseniális, 10 (+1) kötetes alkotás Morpheusról, az álom antropomorfikus perszonifikációjáról (nem hiszitek el, de ezt a kifejezést is nagyon vágytam már leírni). NG meglehetősen elismert szerző, több fiókja is tele lehet a Hugo és Nebula díjakkal, ráadásul írókhoz méltatlanul nagy és lelkes rajongótáborral bír, amelynek nem túl aktív, de oszlopos tagja vagyok.

A saját könyvein / novelláin / versein túl mindenféle egyéb projektekbe is lelkesen belebonyolodik. Így írt már Babylon5-részt, jövőre kiadják a Batman-sorozathoz készült kétrészes képregényét ("Whatever Happened to the Caped Crusader?") és talán egyszer megvalósul a NG-féle Gilgames-film is. A Death: The High Cost of Living-ből is film készül lassan. És mert eddig a regényekről nem esett szó, hát majd most: a Neverwhere és a Stardust mesék, bár a Neverwhere jóval sötétebb, abból a fajtából, ahol a mesehős nem csak az életét, hanem a lelkét is kockáztatja. Általában is sokkal közelebb jár Grimmékhez, mint Walt Disney-hez, legtöbbször leginkább Grimmék másik oldalán. Aztán vannak az istenes könyvei, az American Gods és az Anansi Boys, az előbbi sorai között az én Amerika-ellenes előítéleteim is kényelmesen otthon érzik magukat. A Good Omens-t meg Terry Pratchett-tel együtt írták, két szívemszerelme író közös műve az elnapolt Apokalipszisről. És mert az antikrisztusnak bejön az almalopás és vidéki Anglia, hát a világvége érdeklődés hiányában elmarad.

Nem utolsó sorban pedig azért is kedvencem, mert olyan szép fiú. (Már ha valaki kedveli a feketébe öltözött, borostás és gyárilag kócos angolszász szellemi szabadfoglalkozású típust. Nekem bejön, bár azért el kell mondanom, a mellékelt kép elég régi.)

* * *

A tűzmadarakat világszerte ismernek a különböző kultúrák. A mai európai kultúra főnixe Egyiptomból származik, onnan vették át a föníciaiak, aztán a görögök. De nagyjából mindegyik ősi kultúra rendelkezik valami főnix-mítosszal. Hogy hogyan néz ki, az külön ornitológiai rejtély, nagyjából minden, galambnál nagyobb madarat meggyanúsítottak már vele, de főleg a gólyák, gémek, fácánok és pávák gyanúsak.

Az európai / egyiptomi főnix 500-15ezer évig él (forrása válogatja), gyönyörű (hím!) madár, ami élete végén fészket rak, meggyújtja és vele ég. A hamvakból születik egy új főnix, ami aztán elviszi apja (anyja) hamvait Héliopoliszba, ahol Ré és a felkelő nap egyik szimbólumaként tisztelik / tisztelték. A görögök mindezt átvették (φοίνιξ) és megfejelték azzal az információval, hogy a főnix – hol máshol - Föníciában él egy kút mellett és hajnalban, amikor annak vizében fürdik, Apollón megállítja a napot az égen, hogy meghallgathassa az énekét. Perzsául سيمرغ-nak, Japánul 不死鳥-nak írják, ugye szép? Halhatatlanságára pedig a zsidó folklórban találni magyarázatot, mely szerint a főnix volt az egyetlen állat, amelyik nem követte Ádámot, amikor az elhagyta a paradicsomot – nem vall valami nagy jellemre.

A mi főnixünktől teljesen függetlenül jelent meg a főnix - Fenghuang (鳳凰) - Kínában valami 7.000 évvel ezelőtt. A hím madár neve Feng, a nőstényé Huang, a modernebb időkben azonban ők ketten összemosódtak egyetlen (nőstény) entitásba, aki ilyen módon a (hím) sárkány párjává vált. A Főnix így a yin és yang egyesülésének is metafórája, az egyik legősibb és leginkább tisztelt jelkép arrafelé.

Különösen gazdag az orosz /szláv főnix-folklór, ahol Zhar-Ptista (Жар-Птица) néven ismert. A tűzmadár az orosz tündérmesék hőse, akinek tolla világít a sötétben és egyszerre hoz áldást és átkot arra, aki elfogja. A tűzmadár általában maga a hős előtt álló feladat, többnyire egy tollát kell megszerezni. Maga a nagyon vágyott csoda: a toll varázsa kezdetben megigézi a hőst, de végül az fogja okozni a nehézségeit.

A tűzmadár-mesék a tündérmesék klasszikus mintáit követik: a toll előre jelzi az út nehézségeit, amiket a közben megismert mágikus segítők segítségével küzd le: így végül sikerül célba érnie, elfogni a madarat és hazaérni a jutalomért. A legismertebb változat az Iván cárevics és a szürke farkas című, de hasonló történetek ismertek Iránban, Örményországban, Csehországban, és Grimmék meséi között is (na tessék, már megint ők), bár eltérések is vannak, így pl. a főnix gyakran lop almát. Amivel vissza is tértünk NG-hez.

A modern irodalomban is gyakori szereplő. Az Illiászban és Odüsszeiában is megfordul (Amyntor fia, Achillész és Odüsszeusz egyik barátja). Általában lelkesen használják az újjászületés, legyőzhetetlenség, örök élet, ifjúság témakörökben, sportban, politikai mozgalmakban, tudományos intézetek és csillagképek elnevezésekor, ill. bárhol máshol, ifjúsági, sci-fi és egyéb irodalmakban, így a Narnia Krónikáiban és a Harry Potterben is fontos szereplővé avanzsált.

* Megjelent a Noisy Outlaws, Unfriendly Blobs, and Some Other Things That Aren’t As Scary… és a Fragile Things novelláskötetekben.

Macskanyelv

Képregénystílusok

Mert megígértem :-)

Bár az újabb képregényekre már nem igazán húzhatóak rá a régi stílus-kategóriák, hagyományosan három eltérő stílust különböztetünk meg:

1. Sematikus stílus (Ligne-Claire vagy belga clean line stílus): A sematikus rajzok fő jellemzője az egyszerű, tiszta vonalak hasznlata. Tipikus az árnyékok hiánya, a geometrikus tagoltság és a realista arányok. A vonalak majdnem teljesen egyenletesek. Az ilyen képregények leggyakrabban statikusak: nem nagyon használnak mozgást imitáló „gyorsaság”-vonalakat. Ezt a stílust népszerűsítette Hergé: csak tiszta, egynemű vonalakat alkalmaz, azonos vastagságúakat és jelentősségűeket – a kiemelést vagy árnyékolást nem vonalak adják. A stílus gyakran használ erőteljes színeket és a klasszikus képregény-szerű karaktereket alkalmasint realista háttérrel kombinálja. A rajz befejezésekor a vonalakat tiszta feketével újratisztázzák.

Hergé számára a stílus nem csak formát jelentett, hanem a tartalmat is befolyásolta: a linearitás követelményét a történetvezetésre is alkalmazta. A stílus a legnagyobb népszerűségnek az ’50-es években örvendett, ezért aztán a ’60-as évek végére már oldschool-nak is minősült és kiment a divatból. A ligne claire kortárs használata gyakran ironikus, vagy mindenféle sötét hangulati elem kiemelésére szolgál.

2. Realista stílus: A realista képregény fáradságosan részletes. A lehető legnagyobb erőfeszítéssel készül azzal a céllal, hogy a képregényt meggyőzően élethű legyen, miközben megmaradjon rajzolt jellege. Ezt a hatást gyakran megerősíti a gyakran egyenetlen színezés, ami ebben az esetben kevésbé jelentős, mint a sematikus vagy dinamikus képregényeknél. Híres példák Jerry Spring (Jijé), Blueberry (Giraud) vagy Thorgal (Rosinski).

3. "Képregényi-dinamikus" stílus (Marcinelle iskola): A „École de Marcinelle” egy, a Joseph Gillain által a II. Világháború után alakított belga csoportot jelöl, ami főleg a Marcinelle városban (Charleroi mellett) szerkesztett Spirou c. hetilap körül gyűlt össze. A Spirou és a Pilote is majdnem kizárólag ilyen stílusú képregényeket publikál(t). Ezek a képregények vázlatos, felkavart, néha zavaros rajzokból állnak, a rajzok hangsúlyozására különböző vastagságú vonalakat használnak. Stilisztikailag a Marcinelle iskola a mozgás dinamikájának ábrázolásával tűnik ki. Fel.

Le Chat

Philippe Geluck önmagában is izgalmas művész, színész, illusztrátor, humorista. Brüsszeli születésű, gyerekkorától humoristának készült. A Théâtre Hypocrite-ban kezdte a színészi pályafutását, de a Belga Nemzeti Színház több darabjában is játszott. A ’80-as évek óta tévékben is gyakran előfordult elsősorban a belga RTBF-en és a France2-n.

A Le Chat először 1984-ben indult el, egyoldalas terjedelemben hetente jelenik meg a Le Soir-ban, 2004-ben pedig, 20. születésnapján a Le Soir egészét Geluck illusztrálhatta. Az első album ’86-ban jelent meg és azonnal sikeres lett. Az egocentrikus macska népszerűsége és humora bonyolult érvrendszeréből ered, ami általában elképesztően abszurd következtetésekbe torkollik metaforák szó szerint vétele, vagy az átlagos helyzethez tökéletesen életszerűtlen feltételezés hozzáadásával. A Le Chat kultikus hőssé vált Belgiumban (mára már odáig jutott, hogy Brüsszel tömegközlekedési hálózatát reklámozza) és egész Európában egyre ismertebb.

A macskanyelv

Kezdjük egy félreértés tisztázásával: a macskanyelv a magyar vélekedés szerint babapiskóta-formájú csoki, amit azonnal magyar találmányként könyvelünk el: állítólag Gerbeaud Emil kreációja ez is. Bár a belgáknál is fut hasonló, de a világ összes többi részében úgy tudják, hogy a macskanyelv (cat’s tongue, langues du chat) egy francia eredetű édes teasütemény.

Kerestem receptet, de két egyformát most sem találtam: az csak a biztos, hogy haladóknak való sütemény, mert egyrészt gyakorlat kell a formázásához, másrészt meg nagyon gyorsan odaég a széle – holott az a cél, hogy az egész fehér maradjon, a széle meg kicsit sárguljon be. Íme a – nálam – nyertes recept, garanciát azonban nem vállalok rá:

Hozzávalók: 80gr cukor / 100gr vaj / 3 tojásfehérje / 100gr liszt / 1 tk vanília-kivonat / 1 tk citromhéj

A vajat és cukrot fehérre verjük. Hozzáadjuk a vaníliát, citromot, beleütjük egyesével a fehérjéket, aztán a lisztet. A masszát cukrászzacskóból sütőlemezre nyomjuk a kívánt formában, majd az egészet 200C-ra előmelegített sütőben 10 percet sütjük, hűtőrácson hűtjük.

Amerikai pite

Ismét egy bejegyzés, amit azzal kell kezdenem, hogy miről nem fog szólni: nem fogok beszélni az azonos című filmről. Ennek egyetlen oka van: hogy nem láttam. Sorry, sznob vagyok, a rosszabbik fajtából.

Helyette viszont mesélek Don(ald) McLean-ről, aki az amerikai rocktörténet egyik emblematikus (hihi, mindig vágytam leírni ezt a szót) figurája. Ezért aztán errefelé keveset lehet tudni róla, a 70-es években nagyon messze volt innen Amerika.

D.McL. ’45-ben született és még bőven aktív. Kiadott jó pár lemezt, tevékenységéből azonban szinte egyedül csak az American Pie bizonyult maradandónak. A dal ’71-ben 4 héten át vezette az US Billboard magazin toplistáját, ráadásul a valaha volt leghosszabb dal, ami elért odáig: 8 és fél perces. Népszerűségét mutatja, hogy 2001-ben a "Songs of the Century" felmérésen az 5. helyre futott be. A felmérés relativitását meg az mutatja, hogy az American Pie előtti 4 helyre az Over the Rainbow (Judy Garland), a White Christmas (Bing Crosby), a This Land Is Your Land (Woody Guthrie) és a Respect (Arentha Franklin) végeztek. Elég izé lista, szerintem.

Maga a dal Buddy Holy, Ritchie Valens és J. P. Richardson 1959-es repülőgép-balesete által inspirált, önéletrajzi ihletésű absztrakt (értsd: érthetetlen) történet, ami a szerencsétlenséggel évétől 1970-ig foglal össze valamit. Hogy mit, az nem igazán érthető, a szöveg ugyanis eléggé inkoherens – és mint ilyen sok találgatás övezi. Maga D.McL. a dalszöveggel kapcsolatos minden kérdezősködést elhárított, mondván, hogy a szövegírónak nem feladata, hogy interpretálja a szöveget, értelmezze kedvére aki csak akarja. Ezt meg aztán bőven lehet elemezgetni. Ennek ellenére a hardcore McLean-rajongók egyértelmű utalást találtak benne a Beatlesre (és John Lennonra személyesen), a The Rolling Stonesra (és Mick Jaggerre személyesen), Bob Dylanre és Janis Joplinra. 1971 végén teljes rádióműsorok foglalkoztak a vélt és valós utalásokkal, értelmezésekkel és magyarázatokkal. Nem segített az sem, hogy a kérdésre, hogy mit jelent az amerikai pite, D.McL. azt tudta válaszolni, hogy „azt jelenti, hogy többet nem kell dolgoznom" :-)

Egy napon részt vett Don McLean egyik koncertjén Lori Lieberman , akit annyira megviselt az élmény, hogy írt egy verset Killing Me Softly WithHis Blues címmel. Ebből készült végül Roberta Flack számára a Killing Me Softly c. dal, amivel Grammyt nyert ’73-ban. Felfogható ez egyfajta bocsánatkérésként is, mivel R.F. már ’72-ben is nyert egy Grammyt, akkor épp az American Pie-t megelőzve. Flack és McLean legalább egyszer koncerten együtt is elénekelték a dalt.

Madonna 2000-ben a The Next Best Thing c. filmje betétdalaként készítette el a saját változatát. A rajongók szerint óriási hiba volt, D.McL. azonban elnézőbben nyilatkozott: „Sok ajándékot kaptam az istenektől, de ez az első alkalom, hogy egy istennő ajándékoz meg”. Hát, ha ő nem bánja, ne bánjuk mi se.

* * *

Az amerikai pitével kapcsolatos másik izgalmas dolog a Pushing Daisies c. filmsorozat – idehaza a Viasaton fut a meglepően ötletes ’Halottnak a csók’ címen. A 2007-es tévés évad legnagyobb meglepetése volt az USÁ-ban, a kritika és a közönség is imádta. Ennek ellenére jó :-) Főként mert elképesztő a látványvilága és egyéni a humora. Egyszerre morbid és szirupos, színes, élénk, kontrasztos, bizarr, giccses. Ráadásul Olive Snook szerepében Kristin Chenoweth látható, akinek már a West Wingben is örültünk, pedig ott alig énekelt. És a Gilmore Girls egy-egy díszlete is felbukkan újra, hogy azok is örülhessenek, akik – velem ellentétben – nem rajonganak a különböző élőholtakért.

A sorozat látványvilágában valahol a Jean Pierre Jeunet (Amelie, Elveszett gyermekek városa) és a Tim Burton-filmek közé lőtte be magát, virágok, körök, pirosok, narancssárgák uralják az egészet. A vizuális hatásért leginkább Barry Sonnenfeld rendező-operatőr a felelős, aki ezért a sorozatért váltott filmről (Men in Black I-II., Adams Family, Szóljatok a Köpcösnek!) tévére.
Az igazi nagy húzónév pedig Brian Fuller, aki korábban a Wonderfalls és a Dead like me sorozatokat kitalálójaként vált nagy névvé, meg a Hősök számára is írt ezt-azt – láthatóan már korábban is jól álltak neki a beszélő halottak.

A történet elsőre eléggé hümmös: Ned, a pite-készítő fel tud támasztani halottakat – bár nem sokáig és többnyire csak információszerzési célból, de a következő érintésre újra halottá válnak. És persze a nőjét és a kutyáját is igy szerzi, úgyhogy soha többet nem érhetnek egymáshoz, ezért aztán folpackon keresztül csókolózik (mármint a nővel) és művégtaggal vakargatja az állát (mármint a kutyáét). Ned vegetariánus, nem véletlenül, de ez ne vegye el a kedveteket. A sorozatjunkie a romantika, krimi és high-concept fantasy kategóriába sorolta, ez fedi leginkább a sztorit. De ami számunkra a lényeg: Ned isteni pitéket készít, csak a legfrissebb alapanyagból és többnyire gumikesztyűben (ld. 1. érintés – 2. érintés szabályt).

* * *

Úgyhogy íme egy pite-recept még a végére, csak hogy teljes legyen a post (nem igazán amerikai, de annyi baj legyen):

Összekeverünk 30 dkg lisztet, 1 cs. sütőport, 12 dkg sütőmargarint, 1 tojást,csipet sót, 12 dkg. cukrot és 1 dl tejfölt. A tésztát két részre osztjuk, a nagyobbikat kinyújtjuk, kivajazott-lisztezett tepsibe tesszük. . Először a nagyobb részt nyújtjuk ki, és besimítjuk egy kivajazott, kilisztezett tepsi aljába. Erre megy egy réteg zsemlemorzsa, aztán 1 kg reszelt alma fahéjjal és 1 cs. vaníliáscukorral összekeverve. Maradék tésztából szalagokat vágunk, rátesszük a töltelék tetejére. Előmelegített sütőben 180 fokon valamivel kevesebb, mint fél órát sütjük.

Ils sont fous ces romains

Mai előadásunk témája a vaddisznó. Hogyan kerül a disznó az irodalomba? Hát, a magaskultúrába főleg Zrínyi által ugye. Azért csak olvassanak tovább, nemzetközi vizeken ugyanis köztudott, hogy a vadkan nem csak költők és hadvezérek levadászására (így végezte egyébként Adonis is anno), hanem étkezési célokra is szolgál. Sőt: ő a mai bejegyzésünk főhősének kedvenc eledele. Ha bárkinek lenne még kétsége, miről fog szólni ez a post, az alábbi idézet alapján bizonyosságot nyerhet:

„Itt van ez a jó Gallfalva

Énekelve, s vadkant falva

Zengek én egy gall daliát

Köszöntse e dal Galliát...”

Hurrá és éljen! Megérkeztünk Asterixhez, Obelixhez és a frankofón képregények világához.

Obelix, a gall

A képregény 1959-ben jelent meg először, eddig összesen 33 alkalommal. Astérix, a főhős neve az astérisque szóból származik, ami a * karaktert jelöli franciául, Obélix-é egyrészt az obélisque / obeliszk, másrészt az obéle szavakból, ez utóbbi a † karakter neve. Hogy azt mire használják, rejtély.

A két főhős egy bretagne-i gall falu lakója i. e. 50 körül és fő elfoglaltságuk, hogy a rómaiakat szívassák. A történet ennél sokkal több helyet nem érdemel, jókat verekednek és exotikus helyekre utaznak, Bud Spencer és Terence Hill történelmi díszletek között. És zabálnak, nagyjából bármit, ami ehető. A vadkan a kedvencük, valószínűleg nem az íze, hanem a mérete miatt. Ha Galliában akkortájt éltek volna mamutok, azt ették volna.

A&O két meglehetősen kommersz – toposzi – figura, a kicsi fürge okos és a nagy mamlasz melák. Sokkal több tudnivaló nincs is velük kapcsolatban, az egyik nem nőzik,bár tudna, a másik nőzne, de nem tud.

A sorozatot a többi közül idehaza leginkább Timár György fordítói munkája emelte ki. Ennek ellenére nehezen érthető az a kultikus rajongás, amivel a franciák körülveszik Asterixet: a Time Magazine Franciaországról szóló különkiadásában ők lettek a címlapfotó, sőt, az első francia szatellit is innen kapta a nevét (Asterix-1, 1965). Még Asterix csipsz is készült, benne a krumpli pajzsot, vaddisznót és csontokat formáz.

A megoldás valahol a humor környékén keresendő. Humora az van neki. Sokféle. A franciák-vagyunk-ezért-soviniszták-és-tele-előítéletekkel világra épülő sztereotípiák a leglátványosabbak, de szerencsénkre van azért ott más is. Kezdve a nyelvi humorral, ami az eredetiben is remek lehet. Igazán szórakoztatóvá a különböző kikacsintós poénoktól válik a képregény: az egyes mellékszereplők gyakran hasonlítanak valós, általában azonos területen működő hírességekre: a római bürokrata Jacques Chirac-ra, a kém Sean Connery-re, a megszökött rabszolgák vezetője Kirk Douglas-ra hasonlít. O. kedvenc mondása: „Dilisek ezek a rómaiak” olaszul így hangzik: "Sono pazzi questi romani" – és íme, megvan a "SPQR" betűszó feloldása : - )

Frankofón képregények

Franciaországban és Belgiumban is régi hagyománya van a képregényeknek és képregény-füzeteknek, amiket itt bande dessinée (BDs) néven árulnak franciául és és stripverhalen néven a framand részeken. A bande dessinée szabad fordításban rajzolt csíkot jelent. Ellentétben tehát az angol elnevezéssel (“comics”), nem utal a képregény tartalmára. Nem véletlenül, ugyanis a francia-belga képregény gyakran komolyan veendő, így aztán mindenféle egyéb megtisztelő közhelyeket is aggattak rá, mint pl. a 9. művészet, vagy a “le neuvième art”. Ezt a képregény megtisztelőnek érzi, bár nem biztos benne, hogy megérdemli.

Az egyik legkorábbi belga képregény Hergé Tintin-je volt, az első rész 1929-ben a Tintin a szovjetek földjén címet viselte. A stílus menet közben sokat változott (a javára), a tartalom dettó, különösen az elején vonzódott Hergé a politikailag inkorrekt témákhoz (rasszizmus, politikai sztereotípiák, miegymás), ezek miatt később sajnálkozott erősen. A ’30-as években azért inkább az amerikai import-képregények dömpingje volt tipikus, kevés saját munka volt a piacon.

A német inváziót követően a nácik ellehetetlenítették az amerikai képregény behozatalát. A kereslet azonban megmaradt és lehetőséget adott egy sor fiatal művésznek, hogy betöltsék a hiányt: megszületett a francia-belga képregény, ami a Világháború után már erős konkurenciát jelentett az amerikai elődök számára. Mi sem lehetett logikusabb lépés, mint hogy ezt követően egy csomó képregényrajzolót az ellenállók a nácikkal való kollaborálással vádoljanak meg és be is börtönözzenek – hogy aztán persze vádemelés nélkül engedjék el őket.

Hergé ellen is feljelentést tett az ellenállás és ő is sikeresen tisztázta magát a vádak alól, majd megalakította a Studio Hergé-t, ahol később kialakult az u.n. belga clean line style (ellentétben az u.n. "Marcinelle school"-lal, majd egy napon talán egy másik postban sort tudunk keríteni rájuk). Innentől kezdve a műfaj aranykorát élte. Az ’50-es években megjelenő magazinok immár nem epizódokat, hanem teljes történeteket tartalmaztak és Európa-szerte ismertté váltak. A ’60-as években a francia katolikus magazinok hatására a francia stílus eltérő fejlődésnek indult: több szöveggel, kevesebb képpel, hagyományosabb külsővel születtek a francia képregények. A felnőtt közönséghez azonban csak ’68 után érkeztek meg, azóta viszont folyamatosan népszerűek (nem, nem csak a pornó).

A francia-belga képregények elsősorban a ’40-’50-’60-as években értek el nemzetközi sikereket, akkortájt viszont Európa-szerte, vagy akár világszerte ismertek voltak (Lucky Luke, Hupikék Törpikék, Asterix, Tintin). Az utóbbi évtizedek munkái Franciaország, Belgium és Hollandia határain kívül nemigen ismertek, de odahaza mindmáig komoly piacuk van.

A vaddisznó (lat: Sus scrofa)

Hát, vaddisznót nem főzünk minden nap. Ez nem véletlen: baromi nagy meló. Bár az elejtése nem macerás, mert egész évben vadászható gyakorlatilag Magyarország bármeny vadászterületén (pl. Budapest), igen szapora és meglehetősen kártékony, úgyhogy még jót is teszünk vele. Ugyanakkor nem olcsó mulatság: az egyéni lesvadászat unalmasabb, de olcsóbb, egy koca úgy 100 euróért már lőhető. Ha a barátainkat is vinni akarjuk, akkor választhatunk a terelő vadászat és a hajtás között, de így már drágább a szórakozás, ugyanazt a kocát még egyszer 300 euróért vihetjük haza, és még húsból is kevesebbet kapunk. A kan árát az agyar hossza alapján számolják ki, de Horváth Ilona szerint ez minket kevésbé fog érinteni, azt írja ugyanis, hogy a vadkan rossz ízű. Mint később látjuk A&O nem osztják ezt az álláspontot, valószínűleg nem olvasták a szerzőt.

A fenti kijelentést követően H.I. azonban egyetlen sovánka főtt vaddisznó-receptet mellékel, amit keveselltem, így megkerestem a honi exotikus receptek tótumfaktumát, Váncsa Istvánt. Na, nála már szép számmal találhatók receptek, de nem találtam a vaddisznó elkészítésére vonatkozó közös nevezőt. Legtöbbször napokon át pácolja a húst (vagy nem) és többnyire valami alkoholt tesz mellé (de minden más mellé is, úgyhogy ez meg nem számít). Mivel azonban recept nélkül mégsem illene maradnom, íme egy autentikus északi elkészítési mód:

– Gallok, van kérdésetek?
– Van! Hogy készítitek a tejszínes vadkant?
– Nos, a tejszínes vadkanhoz először elkészítjük a tejszínt, mintha eperhez volna, csak éppen eper helyett egy vadk… Odinra, ti szórakoztok velünk?!

Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál:

egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.

Az egyik legjobb első (2) mondat, amivel valaha regény kezdődött. Rejtő irodalmi értékét ne részletezzük: nem biztos, hogy van neki olyanja. Viszont biztos, hogy irodalmon túli értéke van neki dögivel, vitathatatlanul. A pasi igazi szerelem, megmagyarázhatatlan és elemezhetetlen – egyike azon keveseknek, akiket évente rituálisan elő kell venni és újraolvasni, akinek a zseniális szövegeit úgy lopjuk, hogy észre se vesszük már. Miatta szégyelljük SasJózsit.

Nézzük szépen sorra, milyen haladási irányokat sejttetnek a fenti sorok:

1. A saláta receptje
2. Orosz konyha
3. Emberünk

Kezdjük a recepttel, az a legkevésbé izgalmas téma:

Hozzávalók: sült disznóhús / főtt krumpli / alma / kemény tojás / főtt, füstölt nyelv / tartármártás / mustár / citromlé / só, bors. Opcionálisan egyes leírások szerint még porcukor / fehérbor / petrezselyem.

Elkészítése végtelenül egyszerű, a szilárd tartozékokat a nyelv kivételével vékony csíkokra vágjuk, a szottyos tartozékokból salátaöntetet keverünk. Alulra megy a saláta, arra az öntet, legtetejére a nyelv, majd így együtt beballagnak a hűtőbe néhány órára érni. Recept vége.

Most, hogy így megtudtuk a titkot, tekintsünk kissé távolabbra:

Az orosz konyha a franciára vezethető vissza mindenféle bonyolult és kölcsönös hatásmechanizmusok miatt. Mivel az ország böhöm nagy és rendkívül változatos, így a konyhája is rengeteg különféle alapanyagot ismer és használ. Valahavolt tanulmányainkból leginkább a zakuszki meg a borscs maradt meg (meg a blincsiki, naná), de ennél azért többet tud az orosz konyha.

Már a scsí sem az a proli kaja, mint amit gondonánk: oké, hogy káposztaleves, de vadhússal, áfonyával készítve eléggé rendben lehet. A borscs számára azonban nem találok mentséget: a céklaleves fújos és kész. Viszont a pirog klassz, nagyon változatosan készítik mindenféle töltelékkel: édessel és sóssal is (személyes tapasztalat: egész könnyű elkészíteni, leszámítva, hogy soha ezen kívül nem találkoztam még olyan tésztával, ami ennyire önálló életet élt: kinyújtom, nyelvet nyújt, majd összemegy vagy 10 centit). Esznek sült és főtt húsokat, saslikot, rengeteg halat, birkát. Salátában jók: uborkán és káposztán kívül céklát, rengeteg nyers hagymát, paradicsomot esznek. Főzeléket is esznek (káposztát – naná, tököt, babot, borsót, lencsét), amit pedig hajlamosak vagyunk hungarikumként elkönyvelni.

És hát isznak. Teát és vodkát, de a kört szükség esetén hajlandóak bővíteni egyrészt a tejeskávé, másrészt az égetett szeszek és borpárlatok irányába.

Emberünk

Rejtő élete olyan volt, mint a könyvei: végtelenül izgalmas, változatos, tragikus, egyedi és eredeti. Utóélete is hasonlóan zaklatott volt, mindaddig, amíg 2000-ben fel nem karolta ügyét az Index törzsasztalának törzsközönsége. 2000. júliusában nyílt ott egy topik, az alábbi témafelvetéssel: „Úgy gondolom, Rejtő Jenő - tragikus sorsa okán is - többet érdemel Magyarországtól, mint egy "E házban élt és alkotott.." táblát... szorgalmazzuk, hogy Rejtő Jenőről utcát nevezzenek el, neki szobrot állítsanak”. Ilyen módon Rejtő lett a tárgya az első (félig) sikeres magyar internetes civil kezdeményezésnek.

A felvetést követően még 2000-ben megalakult a Törzsasztal Alapítvány, hogy a szoborhoz szükséges pénzt összegyűjtse és néhány hét / hónap alatt bő 800.000,- Ft-ot gyűjtött össze.

Az első terv a Mozsár utcát nézte ki a nemes célra – a szobrot pedig a volt Japán Kávéház (R.J. törzshelye, ma Írók boltja) közelében tervezték felállítani. A Mozsár utcáról kiderült azonban, hogy védett a neve, így Ráday Mihály segítségével végül a Pesti Magyar Színház melletti rövid utcaszakasz (korábban Hevesi Sándor tér és a Szövetség utca egy része) nyert, ahol R.J. szülőháza is áll. Így végül a Fővárosi Közgyűlés 2001-ben utcát adott R.J.-nek (és vele egyidejűleg állítólag Búvár Kundnak is, bár ilyen nevű utcát nem találtam az utcakereso.hu-n). A tábla leleplezése az ügyhöz méltóra sikerült: valaki lelopta a leplet a tábláról, így utcatábla helyett egy házszám táblát lepleztek le, amihez a frissen vasalt lepedőt az egyik lakó prezentálta. A hivatalos eseményt követően az ünneplő tömeg a polgármester vezetésével a Gobbi Hilda Klubba ment és sört ivott. Az 5 órai verekedés érthetetlen okok miatt elmaradt, és gyanús, hogy egyetlen arab démon sem emelte az este fényét.

Párhuzamosan a szoborról is kiderült, hogy az a Liszt Ferenc tér közelében nem állítható fel. A terv szerint R.J. bronzszobra az egyik lámpaoszlopnak támaszkodott volna, amit sértőnek találtak volna a már a helyszínen lévő, talapzaton álló kultúrhéroszok. Így a szobornak is új helyet kerestek, immár a R.J. utca közelében. A történetnek a legjobb tudomásom szerint itt van vége. Az erzsébetvárosi önkormányzat egy millával támogatta a tervet, az Alapítvány gyűjtögeti a pénzt (újra, a 800.000,- Ft fele elment az utcatáblákra). Itt tartunk most, immáron 7 éve, nem valami fényesen.

A téma iránt érdeklődőknek részletek itt és itt.

Poirot 4ever

Még mindig Poirot: közismerten rendkívül édesszájú, ráadásul vonzódik az exotikumhoz és a luxushoz – mi más is lehetne kedvenc itala, mint a crème de menthe és a Sirop de Cassis.

Az előbbi mentol-ízű likőr, elegáns és látványos zöld (bár van színtelen változata is) színe meggyőző, ha nagyvilági hatású italra vágyunk. Számunkra most azonban érdekesebb a Crème de Cassis.

A Crème de Cassis alacsony alkohol-tartalmú (13%, ez később még fontos lesz), vérvörös feketeribizli-likőr. A feketeribizlit alkoholba sajtolják, később cukrot adnak hozzá, modern változata Burgundiában tűnt fel először 1841-ben. A Crème de Cassis mindmáig burgundi specialitás, bár más francia városokban, Luxemburgban, Quebecben és Angliában is készítik.

Végtelenül édes valami, önmagában valószínűleg csak Poirot fogyasztja egyedül :-) Pont édes íze miatt ugyanakkor isteni koktélalapanyag: klasszikus felhasználási módja a Kir Royal (gyöngyöző száraz pezsgővel) és a Kir (száraz fehérborral keverve). A vele készült koktélok száma azonban nem merül ki ennyiben, ide a Cassis Tequila (1 rész tequila, 1 rész cassis 1 rész citromlé, jéggel felrázva, nem keverve) receptjét hoztam. Mindamellett nem csak alkoholizálni jó, a Cassis remekül illik a gyömbéres kacsához is. A vörösbornál jóval több anti-oxidánst tartalmaz, az erre fogékonyak egészségügyi okokkal is magyarázhatják a fogyasztását.

A crème de cassis minősége a felhasznált gyümölcs minőségétől és a gyártási mikéntjétől függ. A legismertebb "Crème de Cassis de Dijon" címke a Dijon régióból származó gyümölcsökből készül. 1997-ben kezdeményezték a "Crème de Cassis de Bourgogne" közösségi oltalom alá helyezését, amely mind az ital származási helyét, mind a gyártás technológiáját garantálja.

Fogalommá azonban mégsem gasztronómiai jelentősége, hanem a jogfejlesztésben betöltött szerepe miatt vált.

Hajdanában-danában, amikor az Európai Unió még óvodás volt, Európai Gazdasági Közösségnek hívták. És bár fiatal, de máris nagyon ambiciózus: azt találta ki, hogy létrehozza az európai Közös Piacot (azóta Belső Piacnak hívják, de ettől még nem működik jobban). A Közös Piac pedig úgy születik meg, hogy a tagállamok elfogadják és megvalósítják a Négy Szabadságot. Ez utóbbi lehetne valami különösen elegáns tai chi chuan-mozdulat, de pechünkre nem az: az áruk, a tőke, a személyek és a szolgáltatások szabad áramlását jelenti. A gondolatot minden tagállam támogatta, majd igen komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy megindokolják, hogy az ő piacukra mért nem vonatkoznak a fenti elvek.

Az egyik ilyen próbálkozás volt 1979-ben, hogy a német likőrgyártók nyomására Németország betiltotta a Cassis de Dijon behozatalát azon az alapon, hogy alkoholtartalma a német likőrökre vonatkozó törvény által előírt minimum alatt volt. Az Európai Bíróság meghallgatta Németország érveit, majd lesöpörte őket az asztalról és úgy döntött, hogy ami Franciaországban likőr, az a határt átlépve is likőr marad, magyarán: egy bármely tagállamban jogszerűen előállított és forgalmazott termék korlátozás nélkül importálható egy másik tagállamba. Ez az elv a kölcsönös elismerés elveként vonult be a köztudatba (oké, a közösségi bürokraták és uniós jogászok tudatába) és az egyik legfontosabb elv lett az áruk szabad mozgásának előmozdítása terén, mivel lehetővé teszi, hogy az áruk mozgatása a termékelőírások részletes harmonizációja nélkül is megvalósulhasson.