What about second breakfast?

Abszolút klasszikust vettem elő, A gyűrűk urát. Azt gondoltam, nem nagyon tud újat mondani, de tévedtem természetesen. Először is kiderült, hogy sokkal kevesebb konkrétumot tartalmaz, mint amennyit feltételezne róla az ember. A szereplők esznek-isznak ugyan, énekelnek, de hogy mit, azt Tolkien elintézi azzal, hogy remek lakoma volt, vagy gazdag vendégség, vagy szegényes ebéd, aztán jól van, mindenki képzelje el, ahogy tudja.

Azért itt-ott derültek ki dolgok, pont elegendő egy bejegyzéshez. Kezdjük rögtön a hobbitokkal:

„Mármost a Megye-lakó hobbitokról, akik elbeszélésünk szereplői, elmondhatjuk, hogy amikor béke és jólét honolt köztük, igen vidáman éltek. Tarak ruhákban jártak: főleg a sárgát és a zöldet kedvelték; lábbelit azonban ritkán viseltek, mert a talpukon vastag, kemény bőr nőtt, és a lábfejüket sűrű, gyapjas szőrzet borította, olyasféle, mint a hajuk, amely többnyire barna volt. Így aztán bármennyi mesterséget űztek is, a vargaságot elhanyagolták; de hosszú, ügyes ujjaikkal egyébként igen sok hasznos és tetszetős holmit tudtak maguknak készíteni. Arcuk legtöbbször inkább jóindulatú volt, mint szép: széles, pirospozsgás, szemük csillogó, szájuk mindig nevetésre állt, meg evésre és ivásra. Nevettek is jócskán, meg ettek és ittak, sokszor és derekasan; mindig hajlottak a z egyszerű tréfákra és a napi hat étkezésre (ha tellett rá).”

A kedvenc eledelük a gomba, amit szenvedélyesen szeret minden hobbit – ezzel magyarázhatóak Frodó hajdani portyái Mocsolyaszeg gombamezőin és Zsizsik gazda jogos felháborodása is. A Megye határain túl is jutott azért jó falat, rögtön Bríben, a Pajkos Póniban, ahol Papsajt Ászok forró levest, hideg sültet, szedres lepényt, friss cipót, vajat, érett sajtot és kitűnő sört tett eléjük. Szerintem ez igen gazdagon mért vacsora, de Tolkien szerint csak egyszerű, ízletes ennivaló. Gyanús, milyen lehetett akkor egy ünnepi vacsora.

A hobbitok útja az Öregerdőn vezetett át, ahol Bombadil Toma látta őket vendégül. Toma vegetáriánusnak tűnik, nem csak mert az általa kínált hideg vacsorában nem szerepelt húsétel, de szerintem a karakteréhez is ez passzolt.

Végül elérkeztek a tündékhez: az első hosszabb megállóhelyen, Völgyzugolyban rengeteg lakomán vesznek részt, de itt sem derül ki pontosan, hogy vajon miből is állhatott egy olyan. Lothórienben meg nem ettek (itt már sietősebb volt az útjuk), de útravalónak lembast (útikenyér, máshol ostya) kapnak, ami leginkább táplálékkiegészítőkkel feltunningolt kétszersültnek tűnik. Ugyanitt megemlítik, hogy a beorningok remek mézeskalácsot készítenek – ha valakinek van információja a beorningokról, megköszönöm, nekem nem volt energiám végigtúrni a kedvükért a függeléket.

Ahogy nő a sötétség, egyre fontosabbá válik az étel, főszereplőinknek ráadásul ekkor még bőven van hol csemegézniük. Pippin és Trufa először belakmároznak az entek italából, majd Orthanc ostrománál Vasudvardban mentik meg a helyi készleteket.

„A király és kísérete némán ült lován, s ámulva észlelte, hogy Szarumán hatalma megdőlt; de hogy miként, azt nem is sejtették. Szemüket most a kapubolt és a romkapu felé fordították. Aztán egy nagy törmelékhalmot vettek észre a közelükben; s egyszerre rádöbbentek, hogy két kicsi alak heverészik rajta fesztelenül, szürke köpenyben, hogy a kövön alig látni. Mellettük palackok és tányérok, mintha az imént laktak volna jól, s most épp az evés fáradalmait pihennék ki. Az egyik láthatólag aludt; a másik keresztbe vetette a lábát, tarkója alá tett kézzel hevert, egy törött kőre dűlve, s a szájából időről időre kis kék füstkarikákat eregetett.”

Így pihente ki a két hobbit az ostrom fáradalmait. Jól megérdemelt kényelmüket bor, sör, sózott hús, húsos szalonna és vajas-mézes kenyér szolgálta, a zöldségek azonban sajnos hiányoztak: a vége felé már akadozhatott az ellátás.

Eközben Frodó és Samu Morannon környékén szenvednek Smeagol-Gollammal, aki jóindulata jeleként 2 nyulat fog. Samu profi szakács, becsináltat készít belőle Gollam erőteljes tiltakozása ellenére. Az elkészült nyuszi annak ellenére finom lett, hogy Samu korlátozott készletekkel rendelkezett csak: illatos füvekből gyenge volt az eresztés, sem gyökereket (sárga- és fehérrépát), sem kolompért nem talált hozzá. Gollam persze boldogtalan: őt az sem vígasztalja, hogy Samu felajánlja neki, hogy legközelebb fish&chips-et csinál neki, mondván, hogy ő is megszeretné a krumplit, ha egyszer megkóstolhatná a klasszikus angol sült halat hasábburival.

Na most, leszögezném, hogy készítettem már nyuszit, de valahogy mindig pörkölt lett belőle. Olyannyira, hogy kénytelen voltam most utánanézni, mi is az a becsinált, íme: mindazok a leveses: husfélék, melyeket rántásban abálnak s miután saját levök elfőtt, mindannyiszor forró vizet töltenek utána. A betegek számára készült B. egyetlen fűszere a só, legfeljebb egy kevés citromlé, azonban egészségesek számára néha borecet is szolgál fűszerül. Ily alakban készítik a csirkét, borjut, nyulaprólékot. A B.-at inkább vacsorára adják mint délben, amikor is azt a szokásos leves fölöslegessé teszi. Forrás: Pallas Nagylexikon

Ami a konkrét becsinált-receptet illeti, javaslom ezt vagy ezt az oldalt megtekinteni, az első egy tenyésztői oldal, a második meg egy vágóhídé, szerintem teljesen viccesek.

Pippin következő minőségi étkezése már Minas Tirith-ben esik, a Fellegvárban, ahol Beregond katonákhoz méltó étkeket kínál neki: kenyeret, vajat, sajtot, almát és sört, a puritanizmus jegyében azonban fatányérban és kupában. Nem csak Pippin, hanem Denethor is jókat eszik ám:

És mert minden jó, ha vége jó: az 1420-as év egyes helyeken a Szauron felett aratott győzelem miatt elmékezetes, más helyeken meg a tejszínes eper és a kiváló árpatermés okán – az 1420-as sört hosszan emlegették a hobbitok.

A sör amúgy is központi itala a regénynek, isznak jó és rossz söröket, méhsert, vizes sört, pinttel vagy korsóval, örömükben vagy bánatukban. A részletek ebből a zseniális összefoglalóból megtudhatók.

És hogy ne maradjunk borzongás nélkül, nézzünk körül ezen a honlapon és reménykedjünk, hogy a 2010-es turnén útba ejtenek minket is. Ha mégsem, még mindig választhatunk: vagy beérjük a Mamma Mia előadásokkal, vagy elmegyünk Kölnbe és ott nézzük meg németül. Nem semmi élmény lehet.

Zhar-Ptitsa

Ez a post a szokásostól eltérő irányban épült fel a fejemben. Ugyanis először a receptre bukkantam rá, utána kezdtem csak el gondolkodni, hogy mi mindent lehet még írni a téma kapcsán. Rengeteget amúgy, kultúrtoposz lévén.

Madarunk tradicionális elkészítési módja tehát:

Az állat fejét levágjuk (amúgy Horváth Ilonásan). Fogunk egy sörösdobozt és kiöntjük a sör kétharmadát, annak a helyére kerülnek a fűszerek. A sörösdobozra ráültetjük a madarat, hogy az a madár hasüregében álljon, majd az egészet a rostra helyezzük. Vigyázni kell, nehogy odaégjen, mert nagyon-nagyon-nagyon gyorsan elkészül.

Ha valaki a fenti receptből nem jönne rá azonnal, kiről is van szó, íme, a megfejtés: így készül a főnix-sült.

A tipp Neil Gaiman Sunbird c. novellájából* származik. Magyarra tudtommal még nem fordították le. Ez nem csoda, itthon csak a Stardust moziváltozatának bemutatója után nőtt meg az érdeklődés NG iránt és az Agave még a regények fordításán sem jutott túl. NG Lafferty (egy a ’60-as, ’70-es években aktív novellaíró, ha bárki tud róla bővebbet, ne habozzon szólni) stílusát imitálja itt, a történet pedig elvileg a hedonizmusról, az epikureusokról, meg az örök életről szól kábé. Gyakorlatilag meg a fene tudja, miről is, én szeretem.

NG több műfajban is otthon van, a specialitása azonban a szimbólumok, mitoszok és utalások meglehetősen szövevényes egymásba tekerintése. Írt meséket, horrort, fantasyt, sci-fit, az én szívem csücskévé azonban (milyen meglepő) a képregényeivel vált. Az idén 20. éves Sandman egy zseniális, 10 (+1) kötetes alkotás Morpheusról, az álom antropomorfikus perszonifikációjáról (nem hiszitek el, de ezt a kifejezést is nagyon vágytam már leírni). NG meglehetősen elismert szerző, több fiókja is tele lehet a Hugo és Nebula díjakkal, ráadásul írókhoz méltatlanul nagy és lelkes rajongótáborral bír, amelynek nem túl aktív, de oszlopos tagja vagyok.

A saját könyvein / novelláin / versein túl mindenféle egyéb projektekbe is lelkesen belebonyolodik. Így írt már Babylon5-részt, jövőre kiadják a Batman-sorozathoz készült kétrészes képregényét ("Whatever Happened to the Caped Crusader?") és talán egyszer megvalósul a NG-féle Gilgames-film is. A Death: The High Cost of Living-ből is film készül lassan. És mert eddig a regényekről nem esett szó, hát majd most: a Neverwhere és a Stardust mesék, bár a Neverwhere jóval sötétebb, abból a fajtából, ahol a mesehős nem csak az életét, hanem a lelkét is kockáztatja. Általában is sokkal közelebb jár Grimmékhez, mint Walt Disney-hez, legtöbbször leginkább Grimmék másik oldalán. Aztán vannak az istenes könyvei, az American Gods és az Anansi Boys, az előbbi sorai között az én Amerika-ellenes előítéleteim is kényelmesen otthon érzik magukat. A Good Omens-t meg Terry Pratchett-tel együtt írták, két szívemszerelme író közös műve az elnapolt Apokalipszisről. És mert az antikrisztusnak bejön az almalopás és vidéki Anglia, hát a világvége érdeklődés hiányában elmarad.

Nem utolsó sorban pedig azért is kedvencem, mert olyan szép fiú. (Már ha valaki kedveli a feketébe öltözött, borostás és gyárilag kócos angolszász szellemi szabadfoglalkozású típust. Nekem bejön, bár azért el kell mondanom, a mellékelt kép elég régi.)

* * *

A tűzmadarakat világszerte ismernek a különböző kultúrák. A mai európai kultúra főnixe Egyiptomból származik, onnan vették át a föníciaiak, aztán a görögök. De nagyjából mindegyik ősi kultúra rendelkezik valami főnix-mítosszal. Hogy hogyan néz ki, az külön ornitológiai rejtély, nagyjából minden, galambnál nagyobb madarat meggyanúsítottak már vele, de főleg a gólyák, gémek, fácánok és pávák gyanúsak.

Az európai / egyiptomi főnix 500-15ezer évig él (forrása válogatja), gyönyörű (hím!) madár, ami élete végén fészket rak, meggyújtja és vele ég. A hamvakból születik egy új főnix, ami aztán elviszi apja (anyja) hamvait Héliopoliszba, ahol Ré és a felkelő nap egyik szimbólumaként tisztelik / tisztelték. A görögök mindezt átvették (φοίνιξ) és megfejelték azzal az információval, hogy a főnix – hol máshol - Föníciában él egy kút mellett és hajnalban, amikor annak vizében fürdik, Apollón megállítja a napot az égen, hogy meghallgathassa az énekét. Perzsául سيمرغ-nak, Japánul 不死鳥-nak írják, ugye szép? Halhatatlanságára pedig a zsidó folklórban találni magyarázatot, mely szerint a főnix volt az egyetlen állat, amelyik nem követte Ádámot, amikor az elhagyta a paradicsomot – nem vall valami nagy jellemre.

A mi főnixünktől teljesen függetlenül jelent meg a főnix - Fenghuang (鳳凰) - Kínában valami 7.000 évvel ezelőtt. A hím madár neve Feng, a nőstényé Huang, a modernebb időkben azonban ők ketten összemosódtak egyetlen (nőstény) entitásba, aki ilyen módon a (hím) sárkány párjává vált. A Főnix így a yin és yang egyesülésének is metafórája, az egyik legősibb és leginkább tisztelt jelkép arrafelé.

Különösen gazdag az orosz /szláv főnix-folklór, ahol Zhar-Ptista (Жар-Птица) néven ismert. A tűzmadár az orosz tündérmesék hőse, akinek tolla világít a sötétben és egyszerre hoz áldást és átkot arra, aki elfogja. A tűzmadár általában maga a hős előtt álló feladat, többnyire egy tollát kell megszerezni. Maga a nagyon vágyott csoda: a toll varázsa kezdetben megigézi a hőst, de végül az fogja okozni a nehézségeit.

A tűzmadár-mesék a tündérmesék klasszikus mintáit követik: a toll előre jelzi az út nehézségeit, amiket a közben megismert mágikus segítők segítségével küzd le: így végül sikerül célba érnie, elfogni a madarat és hazaérni a jutalomért. A legismertebb változat az Iván cárevics és a szürke farkas című, de hasonló történetek ismertek Iránban, Örményországban, Csehországban, és Grimmék meséi között is (na tessék, már megint ők), bár eltérések is vannak, így pl. a főnix gyakran lop almát. Amivel vissza is tértünk NG-hez.

A modern irodalomban is gyakori szereplő. Az Illiászban és Odüsszeiában is megfordul (Amyntor fia, Achillész és Odüsszeusz egyik barátja). Általában lelkesen használják az újjászületés, legyőzhetetlenség, örök élet, ifjúság témakörökben, sportban, politikai mozgalmakban, tudományos intézetek és csillagképek elnevezésekor, ill. bárhol máshol, ifjúsági, sci-fi és egyéb irodalmakban, így a Narnia Krónikáiban és a Harry Potterben is fontos szereplővé avanzsált.

* Megjelent a Noisy Outlaws, Unfriendly Blobs, and Some Other Things That Aren’t As Scary… és a Fragile Things novelláskötetekben.

Ils sont fous ces romains

Mai előadásunk témája a vaddisznó. Hogyan kerül a disznó az irodalomba? Hát, a magaskultúrába főleg Zrínyi által ugye. Azért csak olvassanak tovább, nemzetközi vizeken ugyanis köztudott, hogy a vadkan nem csak költők és hadvezérek levadászására (így végezte egyébként Adonis is anno), hanem étkezési célokra is szolgál. Sőt: ő a mai bejegyzésünk főhősének kedvenc eledele. Ha bárkinek lenne még kétsége, miről fog szólni ez a post, az alábbi idézet alapján bizonyosságot nyerhet:

„Itt van ez a jó Gallfalva

Énekelve, s vadkant falva

Zengek én egy gall daliát

Köszöntse e dal Galliát...”

Hurrá és éljen! Megérkeztünk Asterixhez, Obelixhez és a frankofón képregények világához.

Obelix, a gall

A képregény 1959-ben jelent meg először, eddig összesen 33 alkalommal. Astérix, a főhős neve az astérisque szóból származik, ami a * karaktert jelöli franciául, Obélix-é egyrészt az obélisque / obeliszk, másrészt az obéle szavakból, ez utóbbi a † karakter neve. Hogy azt mire használják, rejtély.

A két főhős egy bretagne-i gall falu lakója i. e. 50 körül és fő elfoglaltságuk, hogy a rómaiakat szívassák. A történet ennél sokkal több helyet nem érdemel, jókat verekednek és exotikus helyekre utaznak, Bud Spencer és Terence Hill történelmi díszletek között. És zabálnak, nagyjából bármit, ami ehető. A vadkan a kedvencük, valószínűleg nem az íze, hanem a mérete miatt. Ha Galliában akkortájt éltek volna mamutok, azt ették volna.

A&O két meglehetősen kommersz – toposzi – figura, a kicsi fürge okos és a nagy mamlasz melák. Sokkal több tudnivaló nincs is velük kapcsolatban, az egyik nem nőzik,bár tudna, a másik nőzne, de nem tud.

A sorozatot a többi közül idehaza leginkább Timár György fordítói munkája emelte ki. Ennek ellenére nehezen érthető az a kultikus rajongás, amivel a franciák körülveszik Asterixet: a Time Magazine Franciaországról szóló különkiadásában ők lettek a címlapfotó, sőt, az első francia szatellit is innen kapta a nevét (Asterix-1, 1965). Még Asterix csipsz is készült, benne a krumpli pajzsot, vaddisznót és csontokat formáz.

A megoldás valahol a humor környékén keresendő. Humora az van neki. Sokféle. A franciák-vagyunk-ezért-soviniszták-és-tele-előítéletekkel világra épülő sztereotípiák a leglátványosabbak, de szerencsénkre van azért ott más is. Kezdve a nyelvi humorral, ami az eredetiben is remek lehet. Igazán szórakoztatóvá a különböző kikacsintós poénoktól válik a képregény: az egyes mellékszereplők gyakran hasonlítanak valós, általában azonos területen működő hírességekre: a római bürokrata Jacques Chirac-ra, a kém Sean Connery-re, a megszökött rabszolgák vezetője Kirk Douglas-ra hasonlít. O. kedvenc mondása: „Dilisek ezek a rómaiak” olaszul így hangzik: "Sono pazzi questi romani" – és íme, megvan a "SPQR" betűszó feloldása : - )

Frankofón képregények

Franciaországban és Belgiumban is régi hagyománya van a képregényeknek és képregény-füzeteknek, amiket itt bande dessinée (BDs) néven árulnak franciául és és stripverhalen néven a framand részeken. A bande dessinée szabad fordításban rajzolt csíkot jelent. Ellentétben tehát az angol elnevezéssel (“comics”), nem utal a képregény tartalmára. Nem véletlenül, ugyanis a francia-belga képregény gyakran komolyan veendő, így aztán mindenféle egyéb megtisztelő közhelyeket is aggattak rá, mint pl. a 9. művészet, vagy a “le neuvième art”. Ezt a képregény megtisztelőnek érzi, bár nem biztos benne, hogy megérdemli.

Az egyik legkorábbi belga képregény Hergé Tintin-je volt, az első rész 1929-ben a Tintin a szovjetek földjén címet viselte. A stílus menet közben sokat változott (a javára), a tartalom dettó, különösen az elején vonzódott Hergé a politikailag inkorrekt témákhoz (rasszizmus, politikai sztereotípiák, miegymás), ezek miatt később sajnálkozott erősen. A ’30-as években azért inkább az amerikai import-képregények dömpingje volt tipikus, kevés saját munka volt a piacon.

A német inváziót követően a nácik ellehetetlenítették az amerikai képregény behozatalát. A kereslet azonban megmaradt és lehetőséget adott egy sor fiatal művésznek, hogy betöltsék a hiányt: megszületett a francia-belga képregény, ami a Világháború után már erős konkurenciát jelentett az amerikai elődök számára. Mi sem lehetett logikusabb lépés, mint hogy ezt követően egy csomó képregényrajzolót az ellenállók a nácikkal való kollaborálással vádoljanak meg és be is börtönözzenek – hogy aztán persze vádemelés nélkül engedjék el őket.

Hergé ellen is feljelentést tett az ellenállás és ő is sikeresen tisztázta magát a vádak alól, majd megalakította a Studio Hergé-t, ahol később kialakult az u.n. belga clean line style (ellentétben az u.n. "Marcinelle school"-lal, majd egy napon talán egy másik postban sort tudunk keríteni rájuk). Innentől kezdve a műfaj aranykorát élte. Az ’50-es években megjelenő magazinok immár nem epizódokat, hanem teljes történeteket tartalmaztak és Európa-szerte ismertté váltak. A ’60-as években a francia katolikus magazinok hatására a francia stílus eltérő fejlődésnek indult: több szöveggel, kevesebb képpel, hagyományosabb külsővel születtek a francia képregények. A felnőtt közönséghez azonban csak ’68 után érkeztek meg, azóta viszont folyamatosan népszerűek (nem, nem csak a pornó).

A francia-belga képregények elsősorban a ’40-’50-’60-as években értek el nemzetközi sikereket, akkortájt viszont Európa-szerte, vagy akár világszerte ismertek voltak (Lucky Luke, Hupikék Törpikék, Asterix, Tintin). Az utóbbi évtizedek munkái Franciaország, Belgium és Hollandia határain kívül nemigen ismertek, de odahaza mindmáig komoly piacuk van.

A vaddisznó (lat: Sus scrofa)

Hát, vaddisznót nem főzünk minden nap. Ez nem véletlen: baromi nagy meló. Bár az elejtése nem macerás, mert egész évben vadászható gyakorlatilag Magyarország bármeny vadászterületén (pl. Budapest), igen szapora és meglehetősen kártékony, úgyhogy még jót is teszünk vele. Ugyanakkor nem olcsó mulatság: az egyéni lesvadászat unalmasabb, de olcsóbb, egy koca úgy 100 euróért már lőhető. Ha a barátainkat is vinni akarjuk, akkor választhatunk a terelő vadászat és a hajtás között, de így már drágább a szórakozás, ugyanazt a kocát még egyszer 300 euróért vihetjük haza, és még húsból is kevesebbet kapunk. A kan árát az agyar hossza alapján számolják ki, de Horváth Ilona szerint ez minket kevésbé fog érinteni, azt írja ugyanis, hogy a vadkan rossz ízű. Mint később látjuk A&O nem osztják ezt az álláspontot, valószínűleg nem olvasták a szerzőt.

A fenti kijelentést követően H.I. azonban egyetlen sovánka főtt vaddisznó-receptet mellékel, amit keveselltem, így megkerestem a honi exotikus receptek tótumfaktumát, Váncsa Istvánt. Na, nála már szép számmal találhatók receptek, de nem találtam a vaddisznó elkészítésére vonatkozó közös nevezőt. Legtöbbször napokon át pácolja a húst (vagy nem) és többnyire valami alkoholt tesz mellé (de minden más mellé is, úgyhogy ez meg nem számít). Mivel azonban recept nélkül mégsem illene maradnom, íme egy autentikus északi elkészítési mód:

– Gallok, van kérdésetek?
– Van! Hogy készítitek a tejszínes vadkant?
– Nos, a tejszínes vadkanhoz először elkészítjük a tejszínt, mintha eperhez volna, csak éppen eper helyett egy vadk… Odinra, ti szórakoztok velünk?!