Amerikai pite

Ismét egy bejegyzés, amit azzal kell kezdenem, hogy miről nem fog szólni: nem fogok beszélni az azonos című filmről. Ennek egyetlen oka van: hogy nem láttam. Sorry, sznob vagyok, a rosszabbik fajtából.

Helyette viszont mesélek Don(ald) McLean-ről, aki az amerikai rocktörténet egyik emblematikus (hihi, mindig vágytam leírni ezt a szót) figurája. Ezért aztán errefelé keveset lehet tudni róla, a 70-es években nagyon messze volt innen Amerika.

D.McL. ’45-ben született és még bőven aktív. Kiadott jó pár lemezt, tevékenységéből azonban szinte egyedül csak az American Pie bizonyult maradandónak. A dal ’71-ben 4 héten át vezette az US Billboard magazin toplistáját, ráadásul a valaha volt leghosszabb dal, ami elért odáig: 8 és fél perces. Népszerűségét mutatja, hogy 2001-ben a "Songs of the Century" felmérésen az 5. helyre futott be. A felmérés relativitását meg az mutatja, hogy az American Pie előtti 4 helyre az Over the Rainbow (Judy Garland), a White Christmas (Bing Crosby), a This Land Is Your Land (Woody Guthrie) és a Respect (Arentha Franklin) végeztek. Elég izé lista, szerintem.

Maga a dal Buddy Holy, Ritchie Valens és J. P. Richardson 1959-es repülőgép-balesete által inspirált, önéletrajzi ihletésű absztrakt (értsd: érthetetlen) történet, ami a szerencsétlenséggel évétől 1970-ig foglal össze valamit. Hogy mit, az nem igazán érthető, a szöveg ugyanis eléggé inkoherens – és mint ilyen sok találgatás övezi. Maga D.McL. a dalszöveggel kapcsolatos minden kérdezősködést elhárított, mondván, hogy a szövegírónak nem feladata, hogy interpretálja a szöveget, értelmezze kedvére aki csak akarja. Ezt meg aztán bőven lehet elemezgetni. Ennek ellenére a hardcore McLean-rajongók egyértelmű utalást találtak benne a Beatlesre (és John Lennonra személyesen), a The Rolling Stonesra (és Mick Jaggerre személyesen), Bob Dylanre és Janis Joplinra. 1971 végén teljes rádióműsorok foglalkoztak a vélt és valós utalásokkal, értelmezésekkel és magyarázatokkal. Nem segített az sem, hogy a kérdésre, hogy mit jelent az amerikai pite, D.McL. azt tudta válaszolni, hogy „azt jelenti, hogy többet nem kell dolgoznom" :-)

Egy napon részt vett Don McLean egyik koncertjén Lori Lieberman , akit annyira megviselt az élmény, hogy írt egy verset Killing Me Softly WithHis Blues címmel. Ebből készült végül Roberta Flack számára a Killing Me Softly c. dal, amivel Grammyt nyert ’73-ban. Felfogható ez egyfajta bocsánatkérésként is, mivel R.F. már ’72-ben is nyert egy Grammyt, akkor épp az American Pie-t megelőzve. Flack és McLean legalább egyszer koncerten együtt is elénekelték a dalt.

Madonna 2000-ben a The Next Best Thing c. filmje betétdalaként készítette el a saját változatát. A rajongók szerint óriási hiba volt, D.McL. azonban elnézőbben nyilatkozott: „Sok ajándékot kaptam az istenektől, de ez az első alkalom, hogy egy istennő ajándékoz meg”. Hát, ha ő nem bánja, ne bánjuk mi se.

* * *

Az amerikai pitével kapcsolatos másik izgalmas dolog a Pushing Daisies c. filmsorozat – idehaza a Viasaton fut a meglepően ötletes ’Halottnak a csók’ címen. A 2007-es tévés évad legnagyobb meglepetése volt az USÁ-ban, a kritika és a közönség is imádta. Ennek ellenére jó :-) Főként mert elképesztő a látványvilága és egyéni a humora. Egyszerre morbid és szirupos, színes, élénk, kontrasztos, bizarr, giccses. Ráadásul Olive Snook szerepében Kristin Chenoweth látható, akinek már a West Wingben is örültünk, pedig ott alig énekelt. És a Gilmore Girls egy-egy díszlete is felbukkan újra, hogy azok is örülhessenek, akik – velem ellentétben – nem rajonganak a különböző élőholtakért.

A sorozat látványvilágában valahol a Jean Pierre Jeunet (Amelie, Elveszett gyermekek városa) és a Tim Burton-filmek közé lőtte be magát, virágok, körök, pirosok, narancssárgák uralják az egészet. A vizuális hatásért leginkább Barry Sonnenfeld rendező-operatőr a felelős, aki ezért a sorozatért váltott filmről (Men in Black I-II., Adams Family, Szóljatok a Köpcösnek!) tévére.
Az igazi nagy húzónév pedig Brian Fuller, aki korábban a Wonderfalls és a Dead like me sorozatokat kitalálójaként vált nagy névvé, meg a Hősök számára is írt ezt-azt – láthatóan már korábban is jól álltak neki a beszélő halottak.

A történet elsőre eléggé hümmös: Ned, a pite-készítő fel tud támasztani halottakat – bár nem sokáig és többnyire csak információszerzési célból, de a következő érintésre újra halottá válnak. És persze a nőjét és a kutyáját is igy szerzi, úgyhogy soha többet nem érhetnek egymáshoz, ezért aztán folpackon keresztül csókolózik (mármint a nővel) és művégtaggal vakargatja az állát (mármint a kutyáét). Ned vegetariánus, nem véletlenül, de ez ne vegye el a kedveteket. A sorozatjunkie a romantika, krimi és high-concept fantasy kategóriába sorolta, ez fedi leginkább a sztorit. De ami számunkra a lényeg: Ned isteni pitéket készít, csak a legfrissebb alapanyagból és többnyire gumikesztyűben (ld. 1. érintés – 2. érintés szabályt).

* * *

Úgyhogy íme egy pite-recept még a végére, csak hogy teljes legyen a post (nem igazán amerikai, de annyi baj legyen):

Összekeverünk 30 dkg lisztet, 1 cs. sütőport, 12 dkg sütőmargarint, 1 tojást,csipet sót, 12 dkg. cukrot és 1 dl tejfölt. A tésztát két részre osztjuk, a nagyobbikat kinyújtjuk, kivajazott-lisztezett tepsibe tesszük. . Először a nagyobb részt nyújtjuk ki, és besimítjuk egy kivajazott, kilisztezett tepsi aljába. Erre megy egy réteg zsemlemorzsa, aztán 1 kg reszelt alma fahéjjal és 1 cs. vaníliáscukorral összekeverve. Maradék tésztából szalagokat vágunk, rátesszük a töltelék tetejére. Előmelegített sütőben 180 fokon valamivel kevesebb, mint fél órát sütjük.